Ketyeg az óra.Figyelem: tik-tak, tik-tak. De érdekes! Soha nem figyeltem fel rá, pedig mindig így feküdt az éjjeliszekrényemen.
Valami változik, érzem. De nem tudom, mi, és ez megijeszt. Érzem, hogy valamit kellene tennem, de nem tudom, mit. Folyton csak keresek, olvasok, böngészek, de nem tudom, miért, minek, hogyan és miért pont azt? Mintha teljesen megváltozna a világ, miközben minden mégis állandó marad. Na ezt oldd meg, pszichológuskám!
A világ változik? Én változom? Esetleg mindkettő? A pszichológus-énem azt mondja, mindkettő, de mélyen, legbelül azt érzem, hogy a világ változik, és én csak sodródom vele. Persze, közben én is változom, mint a kavics, amit folyamatosan csiszol a folyó vize, miközben lökte, húzta, taszajtotta magával. De ez nekem ijesztő! Nem én irányítok. Nem aktívan változtatok magamon, hanem passzívan eltűröm a változást. És én azt hittem, nem ilyen vagyok.
Voltak időszakok, amikor megéltem az aktív változtatást, aminek következtében eljutottam oda, ahol most vagyok. De most erre képtelennek érzem magam. És ez megijeszt. Néha olyan érzésem van, hogy egy mag vagyok, ami megkapott mindent, fényt, vizet, hőt ahhoz, hogy növekedésnek induljon, de még egy kicsit "gondolkodik". Hogy ki akar-e ő bújni. Hogy akar-e teremni. Hogy akar-e adni, akarja-e átadni magát másoknak, hogy mások belőle, általa élhessenek.
Nem tudom, mit akarok. Néha azt érzem, semmi értelme semminek, mintha árral szembe kellene úsznom.Nem gondolom, hogy ez depresszió, mert ennek az érzésnek az ellenére (vagy talán pont ezért?) mindig cselekszem. Nem kényszeresen, de nem adom fel. Tudom, hogy dolgom van itt, csak még azt nem tudom pontosan, hogy mi. Köze van ahhoz, hogy másokon segítsek, csak nem tudom, hogyan. Jaj, ez a fránya "nem tudom"! Utálom ezt a két szót így együtt! Tehetetlenné tesz, és tennem kell ellene. De mit?
Az utóbbi időben elkezdtem írogatni. (Ez is ennek az eredménye.) A kezdő lökést egy álom adta, amit nagy vonalakban leírtam, de aztán nem tisztáztam le. Eddig. Lehet, hogy hamarosan ezt is megteszem. Mostanában néha csak úgy jön, hogy írjak. De ez a mostani az első, hogy magamról írok. Elvégre magamat ismerem a legjobban. Vagy mégsem. Elfogult vagyok magammal szemben néha pozitív, néha negatív irányban. Nem tudom, hogy ez hova vezet, de egyelőre úgy érzem, az írás kicsit segít, hogy ne feszítsen az a valami idebenn. Tudom, hogy ezt az írást el fogom küldeni néhány embernek, akiknek a véleménye nekem fontos. De bármit is mondjanak, írni fogok. Ha annyira negatív kritikát kapok, maximum nem osztom meg mással, csak magammal, a gondolataimat. De az biztos, hogy írnom kell. Nem tudom, miért, kinek, de kell!
